உருவாய் அருவாய் உளதாய் இலதாய்
மருவாய் மலராய் மணியாய் ஒளியாய்
கருவாய் உயிராய் கதியாய் குருவாய்
வருவாய் அருவாய் குகனே

Skanda - Muruga

A régóta tartó árja-dravida vita mára sem ért véget India kulturális tájain. A dravida népek saját ősi, az árják megjelenése előtti forrásaikat tartják elsőrendűnek, míg az árják sokszor hangoztatják brahmanikus fölényüket. A Vindhják határozottan elkülönítik ma is az észak- és déli-indiai kultúrákat, annak ellenére, hogy évszázadok óta próbálnak mindent belemosni az árja kultúrába.
Ugyanakkor az indoárják sok, régről megmaradt népi szimbólumot tettek magukévá, melynek egyik jó példája Muruga, mint népi istenség. A puránákat számos modern tudós is tanulmányozza azért, hogy a déli vonalat bemossák az északiba. Így vezették be fokozatosan a hegyek ősi istenének önálló kultuszát a saiva hajtásba, különböző puránákon keresztül. Adi Shankaracharya hagyományával kezdődően lett bevonva a védikus kultúra fő áramlataiba. A névtelen harcos isten, akit szinte nem is említenek a Védákban, hirtelen dicsőségben ragyogva jelenik meg a poszt-védikus időszakban.
Ki volt Skanda, honnan jött és miért? Mi a hasonlóság és az eltérés az északi Skanda-Karitkéja- és a déli Murugan-hagyomány között? Jelen cikk nyomon követi eme Istenség eredetét és fejlődését az árják Indiájában, közben összehasonlítva Őt déli megnyilvánulásával. A mitológiai és ikonográfiai motívumok tanulmányozásával, remélhetőleg megértjük ennek az elnyomási folyamatnak a vallási és politikai motivációit.
Vajon teljesen sikeres volt az árják akkulturációja, Murugan esetében? A küzdelem a közös korszak legkorábbi évszázadaiban kezdődtek és mind a mai napig tart.
A Thaipusam fesztiválja, amelyet a thai tamil hónapban ünnepelnek (január-február körül), rendkívüli jelentőségű. Tamilföld, Srí Lanka, Malajzia, Szingapúr és még Dél-Afrika bhaktáinak ezrei vesznek részt ezen az évente megtartandó fesztiválon, melyen azt ünneplik, amikor Durga Istennő átadta a Vel lándzsáját Murugannak. Ezzel a fegyverrel győzi le a gonoszságot és a tudatlanságot jelképező démonokat (Tarakasura, Krauncha és Soorapadman). Ahogy a hold teljes fényében ragyog, a bhaktákat úgy vezeti Murugan, terheiket egy kavāḍī formájában hordozva. A legegyszerűbb formában a kavāḍī-ba tejet tesznek, de a szélsőséges esetek közé tartozik a teher éles fémhorgokkal való testhez rögzítése. A kavāḍī az egykori bűnök terhének szimbóluma, és a feloldozás aktusaként hordozza a bhakta. Rendkívüli a hívek látványa, ahogyan sok vékony lándzsával szúrkálják tele magukat, szájukba, testükbe pedig horgokat akasztanak. Transzszerű állapotban vannak és láthatóan nem sebesülnek meg. Nehéz megmondani, hogy vajon a hit ereje teszi-e képessé ilyen extrém cselekedetekre a bhaktákat. Annyi biztos, hogy a dél-indiai származásúak, különösen a tamilok lelkesen imádják Murugát ezen a napon.

Tamil Kaḍavul vagy a Tamilok Istene:

A "tamil" kifejezés jelentése több szintű. A nyelv és a nép mellett a "Tamilāgam" kifejezést az ókori India lakosságának egészére használták. A dél-indiai ősi történelem legnagyobb részt a Sangam irodalomból származik, amelyet tamil nyelven rögzítettek. Ezért jut arra a következtetésre, hogy a legtöbb dél-indiai kulturális jelkép valamilyen tamil örökséggel rendelkezik, beleértve az isteneket is. Mind e mellett Murugan egyik neve "Tamil Kaḍavul", azaz a "Tamilok Istene". Ebben a részben megnézzük a legkorábbi tamil isteneket, akikből Murugan kultusza alakult ki. Az árják előtti Dél-Indiában a földet ötféle típusba sorolták be, elsődleges földrajzi jellemzői szerint (tinais). Ezek voltak Mullai (erdő), Marutham (mezőgazdasági terület), Neithal (tengerparti terület), Pālai (száraz, szárazföld) és Kurinji (dombvidék). Mindegyik területet egy-egy helyi Istenség uralta és védelemezte.
Dél-India legkorábbi vallási gyakorlata megtalálható a Ṭolkappiyam-ban, egy ősi tamil nyelvű szövegben, amely a Sangam korszakhoz tartozik. Ezen enciklopédikus mű szerint az elöljáró istenségek: Mayon a Mullai-ban (erdő), Ventan vagy Intiran a Marutham-ban (mezőgazdasági terület), a Nethial-ban (tengerparton) Varuna, egy Kali-szerű rosszindulatú istennő Pālaiban (a szárazföldön) és Śeyon Kurinji-ban (dombvidék). Ezek közül Śeyon "a vörösbőrű isten" lehetett Murugan prototípusa. K. R. A Ventakaramana felsorolja néhány jellemzőjét. "A legrégibb tamil himnuszok utalnak arra, hogy a dombvidékek és a vadászok törzseinek istene - Velan (a lándzsa hordozója). Úgy gondolták, hogy a lányok elméjében erőszakos szenvedélyeket idéz elő, melyeket csak mágikus szertartásokkal lehetett megszüntetni, hogy az istenséget kiengeszteljék. Papjai és papnői, a vengai nevű növény virágait mézzel csöpögtették, énekeltek és táncoltak...” A korai Sangam irodalom a helyi növény- és állatvilághoz is kapcsolódik, különösen az elefánthoz, a pávához és a kakashoz.
Murugan egyik neve a "Guha", ami azt jelenti, hogy "rejtőzködő" vagy "barlang" és valószínűleg utal az isten korábbi alakjára, aki barlangok és dombok között kóborolt. Néhány tudós szerint kapcsolatban áll a rosszindulatú és veszélyes Graha-kkal és Matra-kkal.
Ezek a nyomok a korai évszázadok őshonos hegyi törzseinek, a Veddáknak és Kauraváknak, valamilyen szerető-vadászvezér istenségére engednek következtetni, az időszámítás kezdetének környékén. Így a Murugan-hit egy hajdani Śeyon-hitre nyúlik vissza a tamil országban, mely a Sangam-korig követhető vissza. Egyes tudósok pedig meg vannak győződve arról, hogy a Skanda-tisztelet már az Indus-völgyi Civilizáció népei számára is ismert volt. Érvelésük alapja egy Harappan pecsét, amelyen hat női és egy férfi alak látható, akikről úgy gondolják, hogy a hat Krittikā/Matrikā, Skanda kíséretében. Ez az elmélet azonban nem túl népszerű, mégis állíthatjuk, hogy Skanda valóban a legősibb indiai istenségek egyike.

Śeyon-tól Skandáig – irodalmi hivatkozások:

Az árja hatás a IV. század körül kezdett a Tamilagamban megnyilvánulni, Agastya bölcs, félig-meddig történelmi személyiség megjelenésével. Ezt követően a helyi népi istenek, mint a Skanda is, gyorsan és szisztematikusan kerültek be a brahmani vonalba. Az Agastya-kultuszból származó sok brahmana azonban úgy véli, hogy ők hozták magukkal Skandát délre, miközben a gurujuk után vándoroltak.
A legkorábbi utalások Skandára a Rig Veda-ban, Kumāra néven fordulnak elő, akit Agni-val azonosítanak. Ezért említik többek között „Agnibhuh” néven is. Egyes védikus történetben Rudrával is azonosítják, mint a kisebb bűnöket elkövető bűnözők urával. A Sudraka Mricchakaąikā (3. törvény) a tolvajokra és betolakodókra úgy utal, mint "Skandaputra"-kra. Ezek a tulajdonságok megtartották a dombok ősi törzsi istenének ízét és a cigány törzsek fosztogató életmódját. Azonban csak nagyon kevés ilyen hivatkozás található a Védákban és nagyon távol találhatók egymástól, elszigetelten. Amikor a buddhizmus erőszakosan kezdett el terjeszkedni a hatodik századtól kezdve, a védikus vallás el kezdett eltávolodni a tűzszertartások kultúrájától, hogy bevonja a helyi isteneket és kultuszokat, népszerűségének növelése érdekében.
Úgy tűnik, hogy Skanda kultusza nem egyetlen istenségről szól, hanem a legkorábbi, hozzá hasonló istenségek hagyományait olvasztotta magába. Śeyon mellett számtalan formában és névn találkozunk vele, különböző írásokban, feliratokon és érméken. Lényegében egy egyesülést és egy olyan szerveződés létrejöttét látjuk, amely Észak-Indiában Skanda-Kārttikeya kultuszát hozta létre. Az egyik legrégebbi Upanishadban - a Chānḍogya Upaniṣad-ban (mely a VIII. század körül született), találkozunk még vele, mint Sanat Kumar-ral. Bár Sanat Kumara egy a négy Kumara-bölcs közül, ez az identitás az örökkévaló fiatalok azon tulajdonságán alapul, amelyet Skanda is birtokol. Sokkal később, a 14. század körül, találkozunk vele Khanḍobā néven a Maharashtra-ban, bár ez nem egy nagyon népszerű fogalom. Khanḍobát többnyire Síva harcos megtestesüléseként hiszik, ezért nevezik egyes tudósok Skandának vagy Subrahmanyának.
Az Upaniṣad-ok és Purāṇa-k idejére, a pirospozsgás bőrű istenség, Śeyon már egyértelműen a saiva hajtásba vonódott, hasonlóan Gaṇesa-hoz. Nath azt mondja: "A Puranákban megtalálható Gaṇeśa és Kārtikeya kultuszai a legkiválóbb példák a törzsi istenségek nagyobb, puranikus istenekké történő átalakítására". Hozzáteszi, hogy a Viṥnudharmottara Purāṇa és Matsya Purāna hivatkozik számos népi istenre és istennőre, annak érdekében, hogy a periférián lévő istenségeket bevonják a főbb áramlatokba.

Kulturális beolvasztás a mitológián keresztül:

Az akkulturáció egyik erős eszköze a mitológia, a mítosz-gyártás. A születési mítosz, mint Śiva fia, fontos, hiszen a hatalmas Shaiva-kultuszba vezet. Ezt a társítást egyrészt Skandának, a védikus Rudrával való korai kapcsalatával, másrészt Rudrának, a puránikus Sívába való átalakulásával magyarázza. A puranikus idők vallásos szinkretizmusa gyakran játszott szerepet az ilyen istenek közötti kölcsönhatások létrehozásában. Nath kijelenti: "A Śiva-központú érvelés esetében azt találjuk, hogy Śiva közvetlen családkörének kiterjesztése révén nagyrészt a különböző törzsek és kasztok kiemelkedő alakjait, például Ganeśa-t, Skandát, Pārvati-t vagy Durgát egyesítik a puranikus vonallal." Śiva talán tökéletes választás volt más kultuszok beolvasztására a határvonali személyisége miatt: se nem törzsi, se nem fő áramlati; se nem teljesen aszketikus, se nem teljesen családfő.
Skanda születésének legkedveltebb történetei a hősköltemények között fordulnak elő. Úgy tűnik, hogy az epikus időszak volt az a korszak, amikor ez az isten kiemelkedett. Különböző változatokban látható ugyanaz a születési történet, mellyel több forrásban is találkozhatunk. Tartalmazza ezeket a Rāmayaņa, a Kumārasambhava, a Vāyupurāṇa és a Skandapurāṇa, de további utalások fordulnak elő a Bhāgavad Gitā-ban, a Kauṭilya Arthaśāstra-ban és a Patanjali Māhābhāṣya-ban is. Származásának legbonyolultabb története a Māhābhārata, Araṇya Parva Skanda Upākhyān-jában jelenik meg. Doktori értekezésében a "Skanda északi-indiai korai kultusza: démontól az isteni fiúig" című könyvében Richard D Mann (2003) rámutat arra, hogy az eposz elején Skanda rosszindulatú istenségként jelenik meg, a végén pedig már kedvező színben tűnik fel.
Röviden, a történet azt meséli el, hogy Śiva véletlenül vetette el magját Agni-ba. Śiva tapas-ának erejét még Agni sem bírja el, ezért viszi a Gangá folyóhoz (Skandát Gangeya-nak is hívják). Ganga ezután a tüzes szikrákat egy nádas erdőben (Saravana) helyezi el. A csecsemő Skanda itt (néhány változatban, mint hat csecsemő) hat fejjel (Śanmukha) és tizenkét karral született és a hat Krittika (a Plejádok) gondozta. Ez a mítosz ügyesen egyesíti a zavaros eredetű történeteket. Minden történetet azzal igazol, hogy Skanda Rudra/Śiva, Agni, Gangā és a Krittikā-k fia volt (a Kārtikeya név a Krātikā-ból ered). A hindu mitológiában nincs még egy istenség, aki ennyi szülővel bírna. Népszerűsége abban is látható, ahogyan a Védikus szál, a hívek számának növelése érdekében, próbálta elnyerni az eredeti híveket. Kezdetben látjuk, ahogyan Indrával rivalizálnak, majd később elfogadják Skandát is. E versengés időszakában, egyszer Indra lesújtott Skandára a vajra-jával, mellyel egy szeletet kimetszett a lábából. Ebben a változatban Viṣākha hordozza tovább a lándzsát. Egyes helyeken úgy gondolják, hogy Viṣākha Skanda bátyja, máshol pedig, hogy ő is maga Skanda. Skandából áramlanak ki a vad Kumāra- and Kumarï-harcosok, akik hűek Rudrához is. Akárcsak Indra, Skanda nevéhez a katonai bátorság is társult, így jelenik meg időnként, mint az istenek hadvezére. Olyan gonosz démonok ellen küzd, mint Tārakasura, Bāṇāsura és Pralambāsur, ill. a tudatlanság sötétsége ellen.
Más történetek közé tartozik Skanda házassága Indra lányával, Devasenā-val és a hegyekből származó vadász-szűzzel, Valli-val. Gyakran gondolják úgy, hogy a nevek a „Deva sena-pati” („a dévák hadvezére”) és a Vel, Skanda mindig jelenlévő lándzsája nevének korrpuciójából, félreértelmezéséből vagy összevonásából származnak. Ezért ezek inkább Skanda tulajdonságai, mint feleségei. Dél-Indiában azonban Murugan állandóan két imádott társával mutatkozott. Ez az egyik nagy különbség Murugan és a Skanda között, hogy ez utóbbit India északi részén, különösen Bengáliában és Orissa-ban, a rendíthetetlen cölibátus aszketikusként ábrázolják. Észak-Indiában a cölibátus annyira erőteljesen kötődik Skanda személyiségéhez, hogy nők nem is léphetnek be a Kartikéja-templomokba.
Másik népszerű mítoszok is magyarázzák Murugan kiemelkedő jelenlétét Dél-Indiában: mese a versengő testvérekről. Skanda és Gaṇeśa egyszer egy mangóért küzdött. Pārvati azt javasolja annak érdekében, hogy a vita eldőljön, hogy versenyezzenek azon, hogy ki járja körül az egész világot hamarabb. A mangó a győztesé. Skanda elindul, hogy megkerülje a Világegyetemet, míg Gaṇeśa egyszerűen körbejárja Śivát & Pārvatit, mondván, hogy számára Ők az egész világ. Nyilvánvaló, hogy Gaṇeśa lett a gyorsabb, melyen, a világot körüljáró Skanda feldühödik. Felháborodva a kivételezésen, Skanda egyenesen Dél-India felé tart és meg is telepszik ott. Sok más mítosz írta le Skanda hősiességét, melynek köszönhetően ugyanolyan szeretetet és megbecsülést élvez az árja kultúrában, mint Śiva, Agni és Devi. Itt befejeződik a rabló törzsi istenség védőistenné való fejlődése.

Történelmi és régészeti bizonyítékok:

Skanda mitológiai emelkedése tükrözi történelmi emelkedését, ill. fordítva is. A Skanda legrégebbi régészeti bizonyítékait a közös korszak első évszázadaiba (értsd: az északi árja és a déli dravida találkozás első időszakára) helyezzük, amikor a hőskölteményeket és a puranákat legintenzívebben írták és terjesztették. Szobrászati, irodalmi és numizmatikai bizonyíték alapján ismert, hogy Skanda jelentése többszintű, kultusza jóval részletesebben és terjedelmesebben kidolgozott, mint korábban. Az 1. századból származó Kushana-érmék, amelyek Huvishka királyhoz idejére tehetők, számos indo-baktriai istenséget tartalmaznak. Ezek közül a Skanda-pénzérmék is jól ismertek. Parmeshwarilal Gupta, a kiemelkedő numizmatikus szerint: "Siva és Umà mellett, fiúk, Kārtikeya is megtalálja a helyét az aranyérméken. Ott egyedül jelenik meg Maasena (Māhāsena) nevével; párban a Skandakumaro Vizago-cimkével (Skandakumara és Vishakha). Skandakumāra, Māhāsena és Viṣākha, ugyanazon isteni Kārtikeya három különböző neve, ám ezek az érmék azt sugallják, hogy mindhárom saját identitással rendelkezik.”
Más Kushana-érmén, a kecskefejű istenséget, Naigameṣát társítottak és azonosítottak Skandával. Skanda hat fejének egyike egy kecske (Agni öröksége), akárcsak Naigameṣa feje, és közös bennük, hogy mindkettőhöz a gyermekek védelme érdekében imádkoztak. Skanda-Naigameṣa kultikus jelentőségére lehet következtetni abból is, hogy számos, nyers terrakottából készült kecskefejű antropomorf szobrot találtak Mathura régióban. Ezeken az érméken Skandát kirányként ábrázolják, köpenyben, kezében lándzsával. Úgy tűnik, hogy az harcos istenség epikus megjelenése befolyásolta ezen érmék ikonográfiáját. Nilakanti Shastri (a Clothey, 2005) szintén említi "az i.e. harmadik vagy második század bizonyos Ujjain érméit", amelyek a "Brāhmaṇya" és "Kumāra" legendákat tartalmazzák. A Deccan Satavahana királyai ugyanakkor a közös korszak korai évszázadaiban is oltalmazták a Shiva-Skanda kultuszt, ahogyan a királyok neve Siva Skanda Satakarni (145-152 CE) volt.
Hasonlóan, a Yaudheya-érmék - nagyjából az. i. e. II. századtól az i. sz. II. századig terjedő időszakban - további bizonyítékot szolgáltatnak a Skanda istentisztelet antikvitásáról. Ez a harci klán Skandát védelmező istenségükként dicsőítette és Brahmaṇyadeva-Kumāra formájában imádta őt, szoros kapcsolatban a Şaṣṭhí istennővel. Számos, Mathurából, ugyanabból az időszakból származó féldombormű ábrázolja a Skandát együtt a Matrikā-kkal vagy Kritikā-kkal. Ez azt jelenti, hogy míg Skanda harcias beállítottsága egyre népszerűbbé vált, régebbi kapcsolatát az anya istennőkkel (köztük a baljóslatú, Kali-szerű vörös istennővel) nem felejtették el. Sok ezüst és réz Yaudheya-érmén található egy hatfejű istenség, valamint néhány egy egyfejű istenséget mutat, kezében egy lándzsát tartva, mellette egy pávával. Skanda azonosságát tovább erősíti az érmék felirata, melyek közül kettő a következőképpen fordítható le:
„Brāhmaṇuja Skanda, a Yaudheya-k Isteni Ura”
és
„Kumāra, Brāhmaṇyadeva Isteni Ura”.
Míg az ikonográfiai ábrázolás és a névjegyzék egyértelművé teszi, hogy a szóban forgó istenség Skanda, a "Brāhmaṇyadeva" jelző választása egyedi. A Yaudheya-k előtt vagy alatt, Skandának ezt a nevét semelyik szentírásban nem használják. Bár nincs meggyőző bizonyíték a név jelentésére vonatkozóan, mégis feltételezhetjük a brahmanikus kapcsolatot.
Brahmanikus alakja ellenére úgy tűnik, hogy ugyanabban az időben Dél-Indiában nyert teret a Skanda-tisztelet. A mai Andhra Pradesh területén alapította I. Shantamula király az Ikshvaku-dinasztiát, a III. században. Mindkettő - a brahmanikus vallás és Skanda-istenség – követője volt. A purānákban úgy írnak a királyról, hogy "Māhāsena által kedvelt". A királyok neve és kapcsolata az Ikshvaku családban, mint Khandasiri, Kharhdasa-garamnaka vagy Khandavi Sakhamnaka, ahol Khanda-Skandát jelölik, tovább tanúsítják az istenség iránti szeretetüket.
Skanda-Kartikéja dicsőségének növelésében később a Gupták következtek Észak-Indiában. Az India aranykorának nevezett 4 – 6. században a harcos istenség nagy támogatottságot élvez. Számos Gupta-érme, különösen a Skanda Gupta és Kumara Gupta idejében készített érmék ábrázolják az istenséget, a páva-motívumon keresztül. A királyok nevei is mutatják az istenség népszerűségét. Meg kell jegyeznünk, hogy ebben az időben az istenség több formája, mint Viṣākha és Māhāsena, összeolvadtak és az egyedülálló Skanda-Kārtikeya-vá változott át.

Politikai és vallási indítékok:

Skanda istenítése és fejlődése, mint királyi harci istenség, olyan tudósok, mint Mann és Clothey, a királyság eszméjéhez sorolták. A Magadhan-korszaktól kezdődött az állam és a királyság eszméje megtestesülni. A Kushana-k, görög behatásoktól befolyásolva szilárdították meg a modellt. Az indiai társadalom előtte sok mindenkit elismert vezetőnek, most azonban néhány király választódott ki. Az i. e. 200-as és i. sz. 500-as évek között Skanda epikus és puranikus eszméje valósult meg, így vált királyi harcos istenséggé, aki méltó arra, hogy a királyok hódoljanak Neki. Összeolvadt Skanda alakja, mint a Védikus istenek bátor hadvezére és a gyermekeket a betegségektől védelmező törzsi istenség azért, hogy olyan tökéletes istenséget alkosson, aki háború idején képes megvédeni népeit, béke idején pedig gondoskodni jólétükről. Ezek a politikai motivációk voltak részben felelősek azért, hogy a dravida istenség árjanizálódott.
Skanda vallásos átalakulása pedig a saiva kultusz felemelkedésének is volt köszönhető. Ami a brahmanikus mozgalomnak indult, legitimálta Skandát a védikus vallás panteonjába, de végső soron egy alsóbb istenséggé változtatta. Annak ellenére, hogy a közös korszakban (Common Era) olyan nagy népszerűséget élvezett Észak-Indiában, nem tudott szembeszállni az erőteljes Śivának és az egyre hírhedtebb Gaṇeśának. Egy független törzsi hadúr pozíciójából száműzve lett egy kevésbé népszerű fiú szerepébe. Eljött az idő a zöldebb legelőket megtalálására.

Skanda délre megy:

Az i. sz. 5. századra a Gupták ereje lejjebb apadt. A királyok erejének apadásával, a védőistenségek jelentősége is apadni kezdett. Skanda főleg a bátyja, Gaṇeśa elleni közdelem miatt költözött délre, akinek az utóbbi kultusza egyre kiemelkedőbbé vált. Ghurye (Pillai-t 1997-ben idézve) azt a következtetést vonja le, hogy az 5. század végére a Dekkán nagy része - köztük a mai Karnataka, Andhra Pradesh és Tamil Nadu - a Skanda befolyása alatt állt. Korábban említettük, hogy a Skanda-imádat a kezdetekben az Ikshvaku-királyoknak köszönhetően kapott lendületet a 3. századtól. A Pallavák vállalták magukra Skanda örökségének ápolását Murugan és Subramaṇya formájában, a 4. századtól kezdve. A Pallava király egyértelműen kijelentette, hogy Śiva-Skanda kultuszához való hűségét a Śiva-Skanda-Varman-név felvételével ismeri el. Skanda legrégebbi régészeti bizonyítéka ebből a korszakból, Mahabalipuramban található, a 675-ös évre keltezett tábla formájában, ahol az isteni "szülők", Śiva és Pārvati ábrázolásával jelenik meg.
A legenda szerint egy Chera király, Perumal építette a híres Subramanya-templomot Palani-ban, Tamil Nadu-ban a 7. században. Ezután a Pandya-királyok esetében is úgy tűnt, hogy tovább vitték a Skanda-Subramaṇya kultuszt, ahogyan azt II. Varaguna Maharaja király is feljegyezte. A 814-es évre datált felirat azt állítja, hogy a király valóban ennek az istennek bhaktája volt. A következő támogatók a híres Cholá-k alakjában érkeztek. Bár a Cholá-k elsősorban Śiva-bhakták voltak, szinte minden Śiva-templomukban szerepelt egy Subramaṇya al-szentély is. Néha, mint a kannaur-i templom esetében, Bala Subramaṇya - Skanda gyermekváltozata – kizárólag neki szenteltek templomot. A Somaskanda-bronzok szintén fontos elemei a Skanda örökségnek. Egy 11. századi féldomborművön Tiru Vengaivasal-ban, Subrahmaṇya veerasanában van, kezében rózsafüzért és a Vel-t tartva, szintén történeti és a vallási bizonyítékok listáját gyarapítja. Ha Subramanya-t gurunak és gyógyítónak tekintették, mint Sívát is, akkor ez éles ellentétben áll a korábbi rosszindulatú formájával, ill. határozottan a saiva vallási hagyományhoz rögzíti.
A puránikus korszak során, a Smārta hagyomány párhuzamos fejlődése fontos helyet biztosított Skanda számára az indiai vallási térképen. A Smarta-hagyomány, melyhez Ṡankarācārya neve köthető, egy szinkretikus iskola, amely legitimálta és kiegyenlítette a különböző istenségek kultuszát. A Pancarātra-iskolához tartozott Śiva, Devi, Gaṇeśa, Viṣnu és Skanda imádata. Egyik változata, a Ṡanmata-iskola, hozzátette Surya-t a keverékhez, ezáltal adva a hívők számára hat fő istenség imádatát. Bár egy "család" része volt, Skanda különös figyelmet érdemelt. Ráadásul olyan részei, mint a Skanda Purana (Kanda Purana a tamilban), Skanda Samhitā és a Skanda Āgamák, megerősítették helyzetét az indiai vallási tájon. A szent-költők, mint Kachiappa Sivāchāryar (12.-14. Század), Arunagiri (15. század) és Kumara Guru Para (17. század) vallásos költészetükkel emelték Muruga dicsőségét elképzelhetetlen magasságokba, különösen a tamiloknál.

Végkövetkeztetés:

Az istenek és az emberek sorsa elválaszthatatlanul összekapcsolódik. A vallás erőit a társadalmi-politikai tényezőktől is függenek és határozzák meg őket. Az indiai istenségek felemelkedése, hanyatlása és feltámadása a jelenség legjobb példáinak tekinthetők. Pre-árja eredete a Tamilagam-ban, az árjanizált észak-indiai Skanda-Kartikeya-kultusz átalakulása és népszerűségének csökkenése, majd visszatérése, ill. dél-indiai népszerűsége, példája egy istenség pályafutásának. Ma Skanda rendkívül népszerű, és számos néven tisztelik, köztük Sarāvana, Amurugam, Gurugruha, Guhan, Subrahmanya, Vadivelan, Senthil, Swāminātha és Ṡanmukha. Az évszázadok során a védikus vallás erői, az állam és a királyság eszméi ezt az egyszer erőteljes törzsi isten kisajátítása eredményezte azt, hogy királyi Skanda-Kartikeya-vá, Shiva fiavá válhatott. De Murugan végül megtalálta útját a tamil hátországban, ahonnan Śeyon sok évszázaddal ezelőtt megkezdte útját.